Megyesi Márta: Sokkal kevesebb lennék, ha nem ismertem volna meg Jézust

By 2020-05-18aktuális

Kisgyerekkorom óta hallottam Jézus Krisztusról, hisz alapvetően keresztyén családban nőttem fel, rendszeresen jártunk templomba, imaházba is. Anyukám részéről a tatám és tőle számítva a további felmenőim több generáción keresztül református lelkészek voltak. Így talán még intenzívebben hatott rám ez a keresztyén „misztérium”. Ráadásul hét éves koromtól kezdve minden nyáron részt vettem testvéreimmel keresztény táborokban is. Ahol szintén mindig kaptam egy jó nagy adagot a Bibliából.

Szóval mondhatni napirenden volt mindig a Biblia, a főbb történeteket már egész kicsi korom óta ismertem. Nem beszélve a fő történetről, Jézus Krisztuséról. Nagyon egyszerű és egy szóval kifejezhető az ő tanításainak alapja, mégis hosszú időbe telt, mire azt valójában megérthettem és elkezdhettem alkalmazni a saját életemben.

Gyerekként nagyon megragadott az a kép a képes gyerekbibliából, amikor Jézus ölében sok kisgyerek ül, és a hozzáfűzött mondata: „Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.” (Máté 19,14). Akkor éreztem és értettem meg azt, hogy ez az egész „keresztyénhistória” nem csak felnőtteknek szól, hanem a gyerekeknek is, sőt, mindenkit arra buzdít, hogy legyenek olyanok, mint a gyermekek, mert olyanoké a mennyeknek országa. Ez nagy örömmel töltött el engem, hisz a Mennyországot mindig valami nagyon jó helynek képzeltem el, és vágytam arra, hogy ott lehessek, megismerhessem. Ezáltal jobban mertem Jézushoz fordulni, imádkozni hozzá, mert tudtam, hogy észre fog venni és nem taszít el magától.

Úgy gondolom, hogy sokkal kevesebb lennék, sőt, talán nem is lennék, ha nem ismertem volna meg Jézust. Fontos felismerés volt számomra ennek az igének a jelentése: „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Korinthus 12,9). Sokszor éreztem azt ugyanis, hogy nem vagyok elég alkalmas, elég erős, elég hangos vagy elég bátor ahhoz, hogy véghezvigyem a kitűzött terveimet. Ilyenkor mindig kétségbeestem és legszívesebben elmenekültem volna. De miután megértettem azt, hogy ez az ige pont azokhoz szól, akik erőtlennek érzik magukat, mert az ilyeneken megesik Jézus szíve és megadja az ő erejét nekünk, volt motivációm és kitartásom ahhoz, hogy ne adjam fel a céljaimat. Ha Jézushoz fordulunk, az erőtlennek vélt helyzetünk erősségünkké válik, mert azzal elismerjük, hogy szükségünk van Jézusra, az ő segítségére és támogatására.

Jelentős volt az életemre ez a tanítás is: „A gyűlölség szerez versengést; minden vétket pedig elfedez a szeretet.” (Példabeszédek 10,12). Bár ez Salamon próféta szájából hangzott el, de Jézustól tanultam meg azt, hogy mi is valójában a szeretet, és hogy mennyire fontos, mondhatni létfontosságú az életünkben.

Nagyon sok viszály, gyűlölködés volt a családunkban. Szüleim nehezen értették meg egymást, és idővel mi, gyerekek is beszálltunk a veszekedésekbe, anyut védve. Úgy gondoltam, hogy apu nem tiszteli és becsüli eléggé anyut és minket sem, és csak a követeléseit, bírálatait szórja felénk. Így kamaszkoromra teljesen ellenségemnek véltem aput, rengeteget lázadtam ellene.

Miután elém került az utóbb említett igevers, kezdtem rájönni arra, hogy ez a hozzáállás sehova sem vezet. Legalábbis a szeretetteljes, boldog családi állapothoz, amiről mindig képzelődtem, biztos nem. Elkezdtem hát így arra törekedni, hogy másképp lássam az apukámmal való ellenséges helyzetet. Ennek köszönhetően felfigyeltem az apu gyengeségeire, és felismertem, hogy a támadásnak vélt megnyilvánulásai valójában nem azok voltak, csak egyszerűen ő nem látott más lehetőséget az agresszión kívül arra, hogy kifejezze mindazt, amit szeretne. Hisz ő is ilyen környezetben nőtt fel, vele is így viselkedett az ő apukája. Ez ivódott be génjeibe, személyiségébe, cselekvéseibe.

Albert Einstein mondta, hogy „Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett.” Tehát, ha én ugyanazzal a lelkülettel, gondolkodással, ugyanazokkal a mozdulatokkal fordulok apukámhoz, mint ahogyan ő fordult felénk, akkor sosem fogunk megoldásra jutni, hanem mint egy ördögi kör, folyamatosan ismétlődni fog az életünkben. A legjobb mód pedig, ahogyan én közeledni tudhattam, az a szeretet volt. Ez tudott hatással lenni rá. Mert arra nem számított. Mert azt nem ismerte. De vágyott rá, és ő is ismerte Istent. Így, bár nagyon nehéz volt megbocsájtani és elfelejteni azt a sok keserűséget, amiket átéltünk, és talán teljesen nem is sikerült, de elindultunk a szeretet irányába. És ma elmondhatom, hogy úgy halt meg apukám, hogy szeretett és szeretve volt. És az utolsó emlékem vele az, hogy átölelem őt. Amely pont a 22. születésnapomon történt. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora ajándék volt ez számomra. Köszönöm Istenem, köszönöm Úr Jézus az életed!

Szöveg: Megyesi Márta
Fotó: Unsplash

Kövess minket Facebookon!

Instagramon is ott vagyunk!